Sokan nem tudják, de a Széchenyi István Egyetem története nem Győrben kezdődött. Több mint fél évszázaddal ezelőtt 1968-ban Budapesten a Szerb utca 23. szám alatt található épületben, egykarú intézményként alapították meg a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolát (KTMF). Egészen a hetvenes évek végéig a fővárosban vehették át mérnök és gépész oklevelüket az itt végzettek. Jacsó János alumni is köztük volt, aki 1973 és 1976 között, ahogy ő fogalmaz a „hősidőkben” járt a vasútépítési és fenntartási tankörbe. Vele emlékezünk.
A miskolci Jacsó János bár a Széchenyi István Egyetem jogelőd főiskolájának fővárosban található Szerb utcai intézményében végzett, szorosan kötődik a győri falakhoz is, hiszen egy építőtábor keretében hallgatótársaival együtt ásták a laborépületek alappilléreinek helyét: „ A sikeres felvételim után 1973 augusztusában a leendő elsőéves társakkal két hétig dolgoztunk a komplexum építésén. A majdani laborépület pilléreinek ástuk ki kézzel a munkagödröket, de a félkész létesítmények elsődleges technológiai takarítását is mi végeztük el. Nagyon jó buli volt. Akkor voltam először Győrben, rettentően tetszett ott minden.” Elmondta, hogy Győr és a város lakói is hatalmas szeretettel fogadták a hallgatókat: „Délutánonként, esténként bárhová mentünk, ha meghallották, hogy »a« főiskolások vagyunk, minden ajtó szélesre tárult előttünk. Szó szerint a tenyerén hordozott bennünket a város. Hihetetlen volt.” Szép emléke, amikor a tábor idejére esett augusztus 20-a, így ők is felvonultak a Mosoni-Dunán rendezett vízi karneválon az akkori Győr-Sopron-Megyei Állami Építőipari Vállalat színeiben kajakokkal és evezős versenyhajókkal. Aztán másodévesként egy tanköri kiránduláson visszatértek Győrbe, pár évvel később pedig az I. Vasúti Pályaépítési Konferencián vett részt Jacsó János már szakemberként. A családalapítást követően pedig már a gyerekeinek mutatta meg a várost. Aztán tíz évvel ezelőtt úgy hozta a sors, hogy János a győri székhelyű Vasútépítők Kft. –nél helyezkedett el, ahonnan nemrég vonult nyugdíjba. A győri szálak tehát egész életét beszőtték szép emlékekkel, szakmai sikerekkel.
Az 1976-ban végzett vasútépítési és fenntartási tankör ballagása Budapesten.
( Fotó: Jacsó János )
A legendás idők nyomában
Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint miért vált legendássá a Szerb utcai időszak a Széchenyi István Egyetem életében, Jacsó János frappánsan válaszolt: „Azért mert az még a hősi őskor, avagy az ősi hőskor volt.” Kifejeztette: „Ahogy alakult a tanári kar és a struktúra, alakult az egész rendszer. Sok oktató a Budapesti Műszaki Egyetemről járt át, sok foglalkozás és labor, illetve vizsga ugyancsak ott volt. Jöttünk-mentünk csapatostul. A körülmények a mostaniakkal összehasonlítva sokkal szerényebbek voltak, viszont ismertük egymást.”
Kollégiumi hétköznapok 1975-ben.
( Fotó: Jacsó János )
A Közlekedésépítési Kar a budapesti belváros közepén, önálló épületegyüttesben volt, ez a Szerb utca 23. szám alatti épület. Mivel itt volt a legnagyobb kar, ezért kimondatlanul a KTMF „eleje, ereje, veleje” is, fogalmazott Jacsó János. Hozzátette: „Még tankörrendszer volt, összetartoztunk és összetartottunk. Együtt voltak a közös tárgyak előadásai az egész évfolyamnak. Volt udvari lejárattal egy pinceklubunk, a KÉK (Közlekedés Építők Klubja), ahova a tanáraink is lejártak.” Jacsó János itt kitért az úgynevezett patronáló tanári rendszer fogalmára is. Elmondta, hogy ez afféle osztályfőnöki pozíció volt, de nem a hagyományos értelemben, hiszen itt már felnőttek tanultak. Aláhúzta, hogy ez a rendszer mégis közelebb hozta az oktatókat és hallgatókat egymáshoz.
Órarend az 1973 / 74-es tanév II. félévéből.
( Fotó: Jacsó János )
Pest az Pest
„Pest az Pest!” – tartotta az akkori mondás, melyet Jacsó János idéz fel, hangsúlyozva a főváros nyújtotta előnyöket: „Budapest szívében mozoghattunk. A szaktárgyak tanszékeinek szervezésében voltak szakmai szemlék, úgynevezett kihelyezett órák is. Megnézhettük a hármas metró építését, de naponta láttuk a Deák-, a Kálvin-, a Felszabadulás- (ma Ferenciek) tereken, a Károlyi-kertben a munkálatokat… jöttünk-mentünk, tanultunk és rajzoltunk. Akkor még ceruzával és tussal a műszaki rajzlapra, a pauszpapírra!”
A Budafoki úti (42. sz. alatti) kollégiumban sokan laktak együtt, aminek szintén közösségkovácsoló ereje volt. Jacsó János elmonda, hogy sok fővárosi hallgató és albérletes is inkább bejárt a diákotthonba tanulni és rajzolni, olyan jó volt bent a hangulat: „Konyha egyáltalán nem volt, fürdő is csak a folyosók végén. A falon keresztül beszélgettünk, olyan papírvékonyak voltak. De mindig akadt zsíroskenyér és a közösségbe tartozás érzése. Felejthetetlen időszak ez számomra.”
Akkoriban nem volt még számítógép, nyomtató, fénymásoló, internet, mobiltelefon, ami ma már természetes. Jacsó János azonban hangsúlyozta, hogy nem hiányzott nekik. Volt helyette logarléc, vonalzók, ceruzák és kihúzótollak, amiket cserélgettek és kölcsönöztek egymás között: „Egymásra voltunk utalva és szorulva, ezáltal pedig összekovácsolódtunk. A személyes és társas kommunikáció az akkori technika adottságát tekintve kizárólag élőszóval üzemelt. Ez akkor természetes és jó volt így. Aztán a zh-n súgtunk egymásnak, ahogy csak tudtunk, előadások helyett pedig volt, hogy együtt mentünk moziba és persze sörözni is.”
Jacsó János a kollégiumban rajzolja a terveket.
( Fotó: Jacsó János )
Életre szóló összetartás
Arra a kérdésre, hogy tartja-e a kapcsolatot az egykori szaktársakkal Jacsó János hangsúlyozta: „Ó, nagyon is! Ötévente szigorúan megtartjuk a soron következő találkozót. Korábban a fővárosban találkoztunk egy étteremben, később a Vasúttörténeti Parkban található nosztalgia étkezőkocsit béreltük ki a vacsorához. Újabban már kétnapos találkozókat tartunk különböző fürdőhelyeken.” Hozzátette, hogy az ötéves találkozókon felül minden évben szerveznek egy vacsorát a fővárosban, ahova meghívják a másik vasutas tankörbelieket is, akikkel sok időt töltöttek együtt a főiskolán. Az ötéves találkozón pedig állandó meghívott vendégük dr. Horváth Ferenc nyugalmazott professzor úr is, akinek ez a tankör volt az első évfolyama.
Jancsó János kiemelte, hogy rendkívül összetartó volt anno is és ma is a csapatuk: „Egy, a Széchenyi István Egyetemen jelenleg tanító fiatal docensétől hallottam, hogy a mi tankörünkről tényleg sok legenda kering, mindez a fővárosból leköltözött, volt tanáraink jóvoltából. Ez nagyon megtisztelő számunkra.”
Ha tehetik, minden évben találkoznak egymással az 1976-ban végzett alumnik.
( Fotó: Jacsó János)
Nem minden papsajt…
Jacsó János kérésünkre végül egy vicces történetet is megosztott velünk a legendás időkből: „Egy idős, egyébként rendkívül bogaras adjunktus az egyik vizsgán kiosztotta a tételeket. A vizsgázók nekiláttak kidolgozni, zajlott a megfeszített munka. Egy idő után az adjunktus megszólalt, hogy aki megelégszik a kettessel, menjen ki hozzá az indexével együtt és annak beírja a kettest. Néhány kishitű hallgató megörülve a lehetőségnek azonnal kivitte a leckekönyvét. Nem sokkal később újra megszólalt az adjunktus, hogy aki megelégszik a hármassal, vigye ki a leckekönyvét. Így haladt tovább a vizsga egészen az ötös osztályzatig, amit azonban már kevesen mertek megvárni. A vizsga végeztével végül mindenki boldog volt az »ingyen ebéddel«. Bár még nem a mobiltelefonok világát éltük, ahogy az lenni szokott, a hír futótűzként terjedt el a hallgatók között. Eljött a következő vizsga, ahol az adjunktus az előző forgatókönyv szerint el is kezdte először a kettesek majd a hármasok kiosztását. A diákok bízva a jobb jegyben persze, kivártak. Se a kettes, se a hármas osztályzatnak nem volt gazdája. Ekkor azonban nem várt fordulatot vett a vizsga, hiszen ténylegesen elkezdődött. Aznap mindenki megbukott. Az idős adjunktus az utolsó vizsgázónak még utána szólt: »Mondja meg a többieknek, nem minden papsajt!«”
Jacsó János szívesen idézi fel a „hősidőket”.
( fotó: Jacsó János )
GALÉRIA / Jacsó János fotói:
