Szinte valószínűtlen karrierre utal, ha valaki 26 évesen már egy vállalat ügyvezetőjének mondhatja magát. Bár kezdetben társügyvezetőként állt a Rekard Hajtómű- és Gépgyártó Kft. élén, ez év márciusától már egyedül vezényli az időközben a Rába Járműipari Holding 100 százalékos leányvállalataként működő céget. Füredi Richárd Széchenyi Alumni portréja rávilágít arra, hogy a maximalizmus egy véget nem érő játék, s hogy a szerencse nem más, mint a lehetőség és a felkészültség találkozása.
Harminc évvel ezelőtt született Győrben, a város a család számos költözése ellenére gyermekkorának egyik biztos pontja maradt. – Azon belül is Adyváros és a Móra Ferenc Általános Iskola jelentette számomra a stabilitást. Az, hogy sok helyen laktunk, bizonyos értelemben hátrányt jelentett az életemben, viszont idejekorán megtanított alkalmazkodni, s már akkor is igyekeztem mindenben megtalálni a lehetőséget. A családi háttérből adódóan gyerekként komoly teljesítménykényszer és bizonyítási vágy is kialakult bennem, amely azonban már a kezdetekben is inkább lendületet adott. Az önismeretem és a tudatosságom fejlődésével később eljutottam arra a szintre, hogy csak pozitív hatásai legyenek a mindennapjaimra ezeknek az érzéseknek. Ami azért nem egyszerű, mert a maximalizmus egy véget nem érő játék – kezdi élettörténetének felidézést Füredi Richárd, akire már a húszas éveinek derekán, cégvezetői feladatot testáltak a tulajdonosok. – Mindig olyan feladatba csöppentem bele, amelyre még nem voltam teljesen kész, mégis vállaltam, mert hittem magamban. Ám nemcsak a feladatok kínálta lehetőségeket láttam, hanem azokat az embereket is, akik támogattak, ez is kellett a döntések meghozatalához. Vallom, hogy az élet nem más, mint egy hosszú beszélgetés. A lényeges dolgok ugyanis általában mély beszélgetések során változnak meg.
Richárd az általános iskolai tanulmányait követően is maradt a Móra Ferencről elnevezett oktatási intézményben. A gimnáziumi képzéssel és a tanulmányaival sem volt probléma, ráadásul a tanárok szerint „jó alapanyag” volt, ám nem tartották kiemelkedően szorgalmasnak. – Ami érdekelt, abba beleástam magam, a többit gyakorlatilag tanulás nélkül lehoztam. Így sem voltam rossz tanuló, de korántsem hoztam ki magamból mindent. A magolás sosem volt a kedvencem, a logikai összefüggések érdekeltek, az ok és okozat megkeresése és megértése. Sokat köszönhetek volt osztályfőnökömnek, Csonka Gabriellának, akinek a pedagógiai érzéke magas szinten volt, még ha akkor ezt nem is mindig láttam be.
A történtek alapja a mások szerint túlontúl nagy igazságérzetem volt, de azóta is az őszinteség, a nyitottság, a korrektség és a következetesség jellemez, s ezekből nem engedek. Ezt azonban nem csak magammal szemben várom el, hanem a munkatársaimtól, a barátaimtól is. A kollégáknak is gyakran mondom, hogy egyikünk sem több a másiknál, csak más a feladatunk a rendszerben. Nem tartozom azok közé, akiket elbűvöl a pozíció és a hatalom, s közben elfelejtenek embernek maradni. Mi egy csapat vagyunk. Önmagaddal szemben persze legyenek kételyek, amit a barátok erősíthetnek vagy cáfolhatnak leginkább, de ehhez az kell, hogy ők is merjenek őszinték lenni velem. Így működik az igazi barátság. Tudom, hogy a világunk egyre inkább nem ilyen, s hogy a világot nem tudom megváltoztatni, de közvetlen környezetemre tudok hatással lenni. Hiszek abban, hogy ha rámosolyogsz valakire, az visszamosolyog. Azt akarom adni másoknak, amit tőlük kapni szeretnék. Én így tudok a tükörbe nézni, így vagyok boldog, s nem engedek az értékrendemből. Így is tudtam érvényesülni. Mások véleménye szerint engem mindenki kedvel, s nekem mindig szerencsém van. Utóbbi kapcsán az egyik kedvenc idézetem Darrell Royaltól, amit a labdarúgás világából Dani Alves brazil labdarúgótól hallottam először: a szerencse nem más, mint a felkészültség találkozása a lehetőséggel. Ez is mutatja, hogy sok hasonlóság van az üzleti élet és napjaink labdarúgása között: mindkettő profitorientált.
Richárd még a gimnáziumi évek vége felé sem találkozott azzal az érzéssel, hogy mit is kezdjen az életével, amely amúgy sem volt egyszerű. Az édesanyja egyedül nevelte őt és két bátyját. – Mivel a barátaim közül is többen gépésztechnológusnak jelentkeztek, felmerült bennem, miért ne lehetnék én is az. Bár a műszaki érzékem és affinitásom nagyjából nulla volt, így is belevágtam a Lukács Sándor Szakképző Iskola gépgyártástechnológiai technikusi képzésébe. A műszaki rajzot nagyon szerettem, egy külsős cégnél és Fecser István tanáromtól rengeteget tanultam. Ő is többször mondta, hogy rendkívül tehetséges vagyok, de a korábban is említett igazságérzetemmel még lesznek problémáim a vállalati szférában, ám ezzel együtt is egyre inkább azt éreztem, hogy helyem lesz ebben a világban. Igazából az történt, amely később a vezetői pályafutásom elejét is jellemezte, vagyis a tudásom és tapasztalatom pillanatnyi hiányosságait dinamikával, többletenergiákkal és felkészültséggel pótoltam.
„Soha nem ijedtem meg a kihívásoktól és a felelősségvállalástól!”
Fotó: Könczöl János
Tíz évvel ezelőtt érettségivel és szakmával felvételizni próbált az ország legnagyobb járműipari cégéhez, de közben azt érezte, ez nem lehet az ő világa. Ehelyett a ma már nem létező Klingelnberg Hungária Kft.-t választotta, ahol a fogaskerékgyártás és értékesítés kapcsán a hadiipar és a hajózás is érintetté vált. – Sokat gondolkodtam, hogy a specializáció, azaz a tudás elmélyítése a jobb, vagy a tudás kiszélesítése. Nekem eddig az utóbbi vált be, ilyen időtávlatban az élet engem igazolt. Az első munkahelyem kiválasztásánál a rövidtávú célokkal szemben a tudásvágy győzedelmeskedett, annak ellenére is, hogy a közvetlen környezetemben senki nem értett velem egyet. Ráadásul, már akkoriban is megfogalmazódott bennem az az üzenet, hogy „soha nem vagy kész, s ha megállsz, véged van”. Tanulni és több akartam lenni, soha nem ijedtem meg a kihívásoktól és a felelősségvállalástól.
Két évet dolgozott első munkahelyén, ahol eleinte elsődlegesen minőségbiztosítással foglalkozott, majd idővel – mivel mindenhez érteni szeretett volna – mindenbe belefolyt, így a végén már a termelési vezető munkáját segítette. S közben azt is eldöntötte, hogy jelentkezik a Széchenyi István Egyetemre. – Az élet úgy hozta, hogy mire elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, egy nem tervezett váltás eredményeként már a Rekard Kft.-nél dolgoztam. Az igazságérzetem ugyanis nem engedte, hogy ne álljak ki az egyik kollégám mellett. A döntésem helyességét igazolta, hogy voltak követőim, azaz többen is velem tartottak a Rekardhoz az évek során, ahonnan – mivel a két cég üzleti kapcsolatban állt egymással, s engem is személyesen ismertek – a történtek után állásajánlattal kerestek meg. Érdekesség, hogy a három évvel későbbi ügyvezető társaim felvételiztettek, s vettek fel végül is a beszerzői csapathoz. A cégnél 2014. szeptember 14-én kezdtem, szinte egy időben a gépészmérnöki levelezős képzéssel, amit azonban az első félév után abba is hagytam. Idegennek éreztem a képzést, s magamat is a műszaki pályán. Annak ellenére, hogy bizonyos tárgyak nagyon közel álltak hozzám és millió szál fűz a gépiparhoz. Utólag értettem meg, hogy nem mérnök beállítottságú ember vagyok. Úgyhogy a tanulást ezen a területen befejeztem, majd nyitottam egy új lapot az életemben. Miután egy komolyabb térdsérülés véget vetett a focizásnak, az edzősködés felé fordultam, s bizony évekig arra készültem, hogy majd főállásban ezzel foglalkozom. Az élet fura fintora, hogy 2021-ben adódott erre lehetőség, de addigra megtaláltam a helyemet és az önmegvalósítást a fémipar keretein belül is. Nagyon szerettem gyerekekkel foglalkozni és mindig úgy éreztem, hogy többet is kaphattam volna szakmailag és emberileg is a labdarúgástól. Ezért célommá vált, hogy később úgy tekinthessenek rám a játékosaim, mint aki sokat tett a sportteljesítményük és jellemfejlődésük érdekében. Képzésekre jártam folyamatosan, ahol nagyon sokat tanultam pedagógiából, csapatépítésből és nem utolsósorban pszichológiából, amelyért külön köszönettel tartozok Sárközi Istvánnak, kinek szakmai tudását mutatja, hogy az edzőképzés mellett a futsal-válogatott sportpszichológusaként is tevékenykedett. Miközben úgy éreztem, hogy egy „focilabda” van a fejem helyén, a Rekardnál ugyanúgy működtem, mellette pedig másodállásban 2017-től a Pannonhalma SE utánpótlás csapatainál edzősködtem évekig – két korosztályt is vezényelve. A működésben és szemléletmódban elöregedett cégnél is közben igyekeztem folyamatosan tapasztalati úton tanulni és minden lehetséges problémát megoldani, s persze kapcsolatokat kiépíteni, mert én mindig emberekben gondolkozom. Komoly anyagi eredményt elérő technológiai módosításokat és új beszállítói struktúrát tudtam végig vinni egy rendkívül statikus rendszeren. A cég és az én dinamikám nagyon távol állt egymástól, ezért csak azt láttam, hogy mennyi mindent nem tudtam megvalósítani. Így aztán, amikor az egyik beszállító cégtől érkezett megkeresés az irányomba, nem mondtam nemet. A cégnél ugyan szerettek volna megtartani, ám nem értették meg a valódi motivációmat. Az azonban jól esett, amikor Szabó Imre résztulajdonos azt mondta, hogy bár ez eltér az elveitől, de náluk előttem az ajtó mindig nyitva áll. Ezt mai napig büszkén mesélni másoknak, hogy a döntése vezetett el napjaink sikereihez. Ez azért is fontos, mert a váltás nem jött be. Utólag rájöttem, nagyon érzelmi döntést hoztam. Kétféle ember van: az egyik üt, a másik fut. Akkoriban én mindig futottam. Attól a kis lakatos cégtől is, ahová „menekültem”. Nem éreztem ott jól magam, nem állt közel hozzám, ezért mindössze alig két hónapot töltöttem ott. Ebben a helyzetben kaptam meghívást a Rekard évzáró vacsorájára, majd meg is állapodtunk abban, hogy 2017 januárjában visszatérek, de jelezték: idővel vezetőként számítanak rám.
„A közvetlen vezetői stílusomból is adódik, hogy hiszek az emberekben, tűzbe mennék
nemcsak a barátaimért és a családomért, de a munkatársaimért is.„
Fotó: Könczöl János
Izgalmas időszak következett, melynek egyik eleme egy évre rá az volt, hogy a céget külső tanácsra divíziós szervezetté akarták formálni, melyben a termékmenedzseri pozíciót bízták rá. Aztán egy cégvezetésben bekövetkezett tragikus esemény miatt a társaság három tulajdonosa arra tett javaslatot, hogy az üzemvezetők és termékmenedzserek az ügyvezetőhöz rendelve együtt vigyék tovább a céget. – Mivel akkoriban hatalmi harcok is voltak, elhatároztam, hogy most már nem futni fogok, hanem átvitt értelemben persze, de ütni. Ezért fel is szólaltam a terv ellen, mondván, hogy ez nem működőképes. Az akkor túlságosan széttördelt középvezetői struktúrában kiemelt fontosságú volt a megfelelő koordináció. A válasz az volt, hogy ne a problémát mondjuk, hanem a megoldást. Erre az egyik tősgyökeres üzemvezető azt javasolta, hogy nevezzenek ki engem termelési vezetőnek. Időközben kiderült, hogy ez volt a cégvezetés terve is. Bár voltak ambícióim, de váratlanul ért a kínálkozó lehetőség. Mielőtt válaszoltam a felkérésre, a jelenlévőket, azaz a teljes szellemi állományt megkérdeztem, hogy számíthatok-e valamennyiük támogatására, segítségére. Az egyetlen feltételem az volt, hogy ha egyetlen ember is nemleges választ ad, nem vállalom a felkérést. Mindenki igennel felelt.
2019-ben a Rába Járműipari Holding Nyrt. felvásárolta a Rekard Kft. 24,9 százalékát, az akvizíció ténye nagyfokú bizonytalanságot okozott a cégnél. – Aggódtam én is a jövőm miatt – jegyzi meg Richárd. – Én is elbizonytalanodtam, amikor érkezett egy újabb megkeresés egy másik győri cég részéről. Azonban volt egy beszélgetésem a személyügyet vezető Kőszegi Enikővel – akit ez év márciusában a Rába Holding HR-igazgatójának neveztek ki –, aki jelezte: nem mehetek el, mert a cég vezetését szeretnék rám építeni. Majd megígértette velem, hogy mielőtt a távozás mellett döntenék, találkozzak Steszli Ádámmal, a Rába akkori HR és Kontrolling igazgatójával. Ezt is tettem, s ott hallottam két olyan mondatot, amely meggyőzött a maradásról. Az egyik egy ígéret volt, hogy mindig számíthatok a segítségére és személyesen fog tanítani engem. A másik pedig arra vonatkozott, hogy ha tényleg olyan jó vagyok, ahogy azt hallotta, akkor a cégnél mindig lesz helyem. Ez nagyon hasonlított arra a gyerekkoromból legjobban megmaradt tanácsra, miszerint: csinálj bármit, ha abban jó vagy, mindig megtalálod a számításod az életben. Maradtam a Rekardnál, s visszatekintve ez a döntés volt a legnagyobb hatással az életemre – és segített azzá válni, aki ma vagyok. Nem a pozíciót, hanem azt a tudást, tapasztalatot és fejlődési ívet értem ezalatt, amiért életem végig hálás leszek, de még ez sem a végcél. Az elvégzett munka és tanulás eredményeként idén márciusban a Rábában végbemenő személyi jellegű változások ellenére felkértek, hogy egyedül töltsem be az ügyvezetői pozíciót.
2020 óta ismét a Széchenyi István Egyetem hallgatója, levelezőn végzi a gazdálkodásmenedzsment képzést. – Igazgatok, tanulok, no és edzősködöm, s közben Baki Balázs arra kért fel, hogy vegyem át tőle a stafétát a pannonhalmi sportegyesület elnökeként. Sokáig vívódtam a döntésemen, megfogalmazva olyan kétségeket, hogyan tudok egy, száznál is több játékost foglalkoztató egyesület elnöki feladataiban és az élet többi területén is helyt állni. Úgy érzem, hogy sokat kaptam az élettől –ebből fakadóan úgy gondolom, hogy vissza kell adnom valamit, így elfogadtam a felkérést és a közgyűlés keretein belül idén az egyesületi tagok meg is választottak. Közben sokat gondolkodom a jövőn, ám mindent összevetve optimista vagyok. A sportegyesület életében a rengeteg feladat és nehézség ellenére is elkezdtünk alulról építkezni, amelynek eredményeként már több mint 130 játékossal büszkélkedhetünk, megvalósítunk egy nagyobb összegű infrastrukturális beruházást, de amire a legbüszkébb vagyok, hogy egyre több tenni akaró embert látok a közösségünkben. A Rekardnál a versenyképességünk megtartása érdekében az idei évtől lehetőségünk nyílik amortizációt meghaladó beruházás-csomag elindítására, amelynek részeként megkezdtük az elöregedett gépparkunk frissítését, de sort kerítünk egyéb, az ellátási biztonság javítását célzó innovatív és környezetvédelmi fejlesztésekre is. Optimista vagyok a piac alakulását illetően is és a következő évben is további volumennövekedést várok, de az eredményesség érdekében elengedhetetlen a hatékonyságnövelést elősegítő projektek végrehajtása is. A képzést tekintve mindenképen szeretnék a továbbiakban is tanulni. Elsősorban a logisztikában szeretnék majd komolyabban elmélyülni, de komolyan érdekel a pszichológia, mellyel a saját önismeretemet is tovább fejleszthetem. A közvetlen vezetői stílusomból is adódik, hogy hiszek az emberekben, tűzbe mennék nemcsak a barátaimért és a családomért, de a munkatársaimért is. A cégnél ők jelentik a legnagyobb értéket. Nem hétköznapi ez a vezetői hozzáállás napjainkban, de lehetőséget ad a kollegák fejlesztésére és az erős csapatszellem kialakítására. Összefoglalva: hálás vagyok azokért a lehetőségekért – bár nem hiszek a sorsban –, amelyeket az élet adott nekem és azoknak az embereknek, akik segítettek és segítenek a fejlődésemben. Remélem, hogy egyre nagyobb mértében tudom majd törleszteni ezt, átadva a tapasztalataimat és a tudásomat másoknak. A hallgatók számára azt a jó tanácsot tudom adni, hogy legyenek nyitottak és ne ijedjenek meg a rövidtávú nehézségektől! Fejlődjenek minden nap és kitartásuk eredményeként el fogják érni a hosszú távú céljaikat az élet minden területén.
Forrás: Széchenyi Alumni Magazin/ 2022. tél
